Képzeletbeli end game!
Damon teljesen összetörve sétált, fel alá a Salvatore panzió nappalijában. Az a tudat, hogy saját testvére volt az, aki keresztülhúzta számításaikat, egészen megviselte. A jól kidolgozott terv percek alatt ment füstbe. A hirtelen feltörekvő haragtól legszívesebben apró cafatokra tépte volna az egész kócerájt. Az egész ház darabokra szabdalásában Elena akadályozta meg, aki érdeklődve várta a mai események végeredményét.
-Semmi sem úgy alakult, ahogy elterveztük! Mikael halott, Klaus még mindig él, de a legszörnyűbb, hogy Stefan szúrt el mindnet! Még Katherine- t is bevontuk a buliba, hogy neked ne essen bajod! Pokolba az egésszel!!! – ezzel Damon a kezében lévő Bourbon –ös üveget teljes erővel dobta a kandallóba.
-Hééé – tapintotta meg a férfi karját, aki a lány érintésére rögtön elhúzódott a törékeny kezek elől.
Elena azonnal az arca után nyúlt, úgy fordítva maga felé a vámpírt. Damon ahogy megérezte magán a lány parányi kezeit, enyhülni kezdett benne a feszültség, amelytől tetőtől-talpig beleremegett.
-Mi mindig túléljük! Érted? Bízz bennem! – majd lágyan cirógatta végig a férfi ellenállhatatlan arcát.
-Stefan már nem fog megváltozni, tudod ugye? – Damon szemei a csalódottságtól csillogtak.
Elena elveszett az azúrkék szempárban, majd minden erejét összeszedve ejtette ki azt a mondatot, amit már hosszú hónapokkal ezelőtt ki kellett volna mondania. Végre túl kell lépnie a múlton, és a jelennek élni. Új életet kezdeni, utat engedni a boldogságnak.
-Akkor, elengedjük! Rendben? Hagyjuk, elmenni! – két tenyere közé fogva a vámpír arcát.
Damon most először látta a lányon, hogy képes elengedni az öccsét, képes elfelejteni Stefant.
Néma csend telepedett a szobára, csak a kandallóban ropogó fa zaja töltötte be a tágas szobát. Elena áthidalva a kettejük közötti távolságot, nyomta forró, vágytól égő ajkait a férfiéhoz. Damon a meglepettségtől, pár másodpercig azt sem tudta mi történik, majd finoman eltolta magától Elenát, és fürkésző tekintettel figyelte a lány, csillogó szemeit.
-Ezt, most mire véljem? – kérdezte a vámpír.
-Amit már rég meg kellett volna tennem! Eddig azt hittem, az a szerelem, amit Stefan iránt éreztem, de rá kellett jönnöm, hogy amit éreztem, nem nevezhető szerelemnek. Csak most ébredtem rá igazán, hogy akit teljes szívemből szeretek, az Te vagy! Annyira sajnálom, hogy nem jöttem rá időben – Elena szeme megtelt könnyel.
-Én mindig is szerettelek, és szeretlek most is! Biztos vagy abban, amit irántam érzel?– majd kézfejével letörölte a lány kibuggyanó könnycseppjeit.
-Még soha semmiben nem voltam ennyire biztos! – felelte határozottan a lány majd kimondta a világ legédesebb szavát, amire a férfi már oly rég várt.
-SZERETLEK! - Damon gigantikus mosolyra húzta száját, majd szorosan magához vonva a lányt, érzéki csókot nyomott a lány édes ajkaira.
Elena átkarolva a férfi nyakát, húzta közelebb magához, míg a vámpír végigsimított a gerincén, egészen a derekáig. Lassan, óvatosan közelítették meg a lépcsőt, egy percre sem megszakítva a csókot. Az ajtóhoz érve Damon váratlanul kibontakozott a csókból, két keze közé fogva a bájos arcocskát, és vágyakozó pillantással tekintett a lányra, miközben kezei lecsúsztak a karjára, végigcirógatva azt a kézfejéig. Mielőtt megtörténne az, amire már mindketten vágynak, tudnia kellett, hogy Elena nem fog meghátrálni, és ezt a lány szájából kell hallania.
-Biztos vagy benne? –kérdezte a vámpír egy halvány csókot lehelve a lány kézfejére, mert ha az, akit annyira szeret, meghátrálna az utolsó percben, az teljesen darabokra törné halott szívét, ami az elmúlt két évben ismét dobogni kezdett.
-Semmit sem fogok meg bánni! Sem most, sem semmikor! – Damon látva Elena szemeiben a zöld jelzést, kulcsolta kezét a lány kezébe, majd óriási mosoly kíséretében húzta a szobába, maguk mögött bezárva az ajtót….
Folytatása következik........
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése